Ady Endre nevezte csodálatos Azur-országnak a francia Riviérát, a Côte d’Azurt. Királyok, hercegek, milliomosok és világsztárok bódítóan elegáns üdülőhelyét, ahol belevethetjük magunkat a csodás fények, pompás ízek, illatok, festői szépségek élvezetébe.
„Nekem a Balaton a Riviéra” – idézzük még ma is gyakran a régi slágert. Akkor maga a Côte d’Azur is elérhetetlen volt. Ma már a jacht sem feltétlenül az. Ha többen bérlik – üzleti partnerek, baráti társaságok, családok –, a kisebb hajók fejenkénti költsége nem sokkal több, mint egy ötcsillagos szálloda lakosztályának díja lenne. Persze a határ itt is a csillagos ég, cserébe viszont oda megyünk, ahová akarunk, nem kell csomagokat cipelni, parkolót keresni, szállás után futkosni, mások kényéhez-kedvéhez igazodni. Egy ilyen minden jóval felszerelt kis úszó Paradicsom, maga a hőn áhított szabadság.
Nincs annál jobb, mint egy átmulatott montecarlói éjszaka után, a fedélzeten elterülve a jókora jacuzziban, iszogatni a leghíresebb francia pezsgőt, a Dom Perignont, és hallgatni a hullámok hangját, amit a hajó oldalához csapódva újra eggyé válnak a tengerrel.
Gyilkos cápák, Picasso és Brigitte Bardot
Nem lehet betelni az elsuhanó part szépségével. A szikrázó fényben ékszerként csillogó palotákkal, sudár pálmákkal, szoborként tornyosuló ciprusokkal, tányérlombú pineákkal, fent a hegyekben, a középkori falvak befelé forduló csendjével. Nem véletlen, hogy a múlt század nagy francia festői itt, a Nap birodalmában keverték ki legszebb színeiket. Itt születtek Vincent Van Gogh őrületes napraforgói, Matisse aranysárgái, indigókékei, Renoir sejtelmesen szűrt fényei, Picasso szoborkerámiái, melyekben a zseniális piktor-komédiás egyszerre élhette ki festői és szobrászi szenvedélyét.
Álljunk meg Cagnes-sur-Merben, kapaszkodjunk fel a hegyre, hogy megnézzük azt a bűbájos középkori városkát, ahol Renoir, az impresszionizmus egyik szülőatyja élt, haláláig. Itt, a délszaki napsütésben keresett gyógyulást a reumájára. Az épület egyszerű, és meghagyták eredeti állapotában. Két műtermében néhány festményével együtt kiállították palettáját, ecsetjeit, festékesdobozait, a tolószékét is. Élete végéig ahhoz volt láncolva, de a kezét mozgathatta, festett. Gyönyörűségeket. Visszatérve a partra a hűs sós vízben frissülhetünk fel. Isteni a víz. Utána, ha kedvünk tartja megnézhetjük a különleges vízi show-t, ahol delfinek, fókák és gyilkos cápák mókás mutatványai szórakoztatják a publikumot.
Antibes. Picasso múzeum. Több száz festmény, litográfia, grafika a szépséges Grimaldi palotában. A maga nemében egyedülálló gyűjtemény minden darabja itt készült, és a maestro a városnak adományozta. Leborulunk Pablo nagysága előtt – akár később Vallauris-ban, ahol újjáélesztette a kihalófélben lévő ősi fazekasmesterséget, ezzel a település idegenforgalmát is fellendítve.
Este vacsora az ínyencek messze földön ismert éttermében, az Eden Roc-ban. Sziklaoldalba épült, rálátással a holdfényben fürdő tengerre. Zöld fűszerekkel, virágszirmokkal körített apró ínyencfalatkák, művészi elrendezésben.
Az esti pihenő után reggel irány St. Tropez, És ki más juthatna eszünkbe, mint Brigitte Bardot. Ahogy Picasso Vallaurist, Bardot St. Tropez-t hozta divatba. Csak az egyik szakrális teret hozott létre, a másik amolyan nagyvilági celeb kultuszhely rangjára emelte a csendes, provence-i halászfalucskát. Végül is mindkettő beleillik a Côte d’Azur varázslatos sokszínűségébe.
Az ötvenes-hatvanas években rendszeresen feltűnt itt Belmondo, Francois Sagan, a Jó napot, Búbánat című kultregény híres írónője. Innét indult világbotrányos útjára a topless, jeléül annak, hogy minden felülmúlható, még a bikini is. Hol vagyunk már ettől? Hol van Bardot ragyogó szőkesége, tinis bája? Sokak szerint már St. Tropez sem a régi, veszített polgárpukkasztó vagabundságának erejéből, de még mindig vonzza a fiatalokat.
A város, ahol olyan jó élni
Így hirdeti magát Cannes, a francia Riviéra gyöngyszeme. A város nem a kispénzű turistákból él, hanem a felső tízezerből, a fesztiválokból és a kongresszusokból. Ugyanakkor a filmfesztivál rózsaszínű palotája, a Palais de Festivals nem egy világszám, legalábbis kívülről. Persze májusban, amikor minden szem a vörös szőnyegen lépkedő világsztárokra tapad, ki foglalkozik az épülettel.
A Croisette, a híres tengerparti sétány is olyan, hogy csak imádni lehet. Pálmafák szegélyezik, mögöttük luxusszállodák hosszú sora. Legpazarabb, patinásan előkelő Majestic és a Carlton, a fényűzés netovábbja. De a tengerpart a luxuslakosztályból nézve sem szebb, mint a sétányról, ahol késő éjjelig zajlik az élet. Görkorisok száguldanak, szerelmesek csókolóznak, gyerekek szaladgálnak, botjukra támaszkodó idős emberek sétálgatnak komótosan, turisták fotóznak, olykor felbukkan egy kocogó, és tempósan elhúz mellettünk.
A sétány végén helybeli férfiak, főként nyugdíjasok hódolnak a pétanque e tájon honos szenvedélyének. Minimum két férfi kell hozzá, hat acélgolyó és egy célgolyó fából, a malacka. Az nyer, akinek a golyóit sikerül egészen közel gurítania a malackához. Ezzel jól elvannak besötétedésig. Rájuk is érvényes a szlogen: „Cannes az a város, ahol olyan jó élni.” Gyönyörű a fekvése, neki is van híres szülötte, Gerard Philippe, a francia film egykor legnépszerűbb, korán elhunyt romantikus férfibálványa. Évekig itt horgonyzott a híres író, Guy de Maupassant jachtja, talán valahol a miénk közelében.
Azur-ország királynője
Nizza a Côte d’Azur fővárosa. Bátran kijelenthetjük, királynője. Tele izgalmas titkokkal, eleven élettel, jó ízekkel, mámorító illatokkal. Egészen más a hangulata, mint Cannes-é. Lazább, felszabadultabb, szerethetőbb. Ha pedig Nizza királynő, akkor koronája az emblematikus part menti sétány, a Promenade des Anglais. Kicsit furcsa, hogy a közismerten rátarti franciák miért éppen az angolokról nevezték el világszép tengerparti promenádjukat.
Hát hálából. Ugyanis Viktória angol királynő volt az első, mondhatjuk úgy is, turista, aki felfedezte a város kedvező klímáját, és minden télen hat hetet töltött a francia Riviérán. Hozta magával Jaquot nevű majmát, udvarhölgyeit, orvosát, hat szobalányát, skót inasát, francia konyhaséfét, indiai testőreit, tizenkét lovászát és szolgáinak hadát. Példáját követve egyre több angol telelt Nizzában. Udvari méltóságok, gyarmati tisztviselők, katonatisztek családostul. A promenád rájuk emlékeztet.
A két háború között már nyáron is megteltek vendégekkel az elegáns szállodák. A második világháború után megjelentek az amerikaiak, nyomukban a kispénzű franciákkal, akik végre felfedezték saját tengerpartjukat, ami minden évszakban magával ragadja az ide érkezőt. Nyáron csokoládébarnára sült, gyönyörű nők süttetik majdnem pucér testüket végestelen-végig a tengerparton. Tél végén, a karnevál lázában ég a város, az utcákon jelmezesek vonulnak zeneszóra, durrognak a petárdák, pukkannak a pezsgőspalackok, a tűzijáték fényében hömpölygő tömeg két kézzel szórja a konfettit!
Nizza egész évben úgy pezseg, akár a legfinomabb francia champagne. Megrészegít. Számtalan arcával és hangulataival. Az Óváros – Vieux-Nice-nek, Öreg Nizzának hívják – egy kis antik ékszeresládika. Sikátoraival, piacaival, barokk templomaival, a Lascaris palotával épségben megőrizte az ősi mediterrán település jellegzetes hangulatát. Itt van a legtöbb műemlék, és majd mindenki olaszul beszél.
Valójában 1860-tól lett a franciáké, és ma sem szűnt meg az átjárás. A franciák Ventimiglia határszéli piacán vásárolnak – olcsón – divatos olasz holmikat és italokat, az olaszok pedig náluk költik a pénzüket antik dolgokra vagy friss termékekre. Olasz hatás érződik a szűk utcákban szorosan egymáshoz préselődött, magas, spalettás épületeken, amelyeken fellelhető az okker- és mustársárga összes árnyalata, s mindegyiken más színű a spaletta: türkiz, tompazöld, fakókék, lila.
Messziről érezni a virágpiacról és a fűszerstandokról érkező, egymással elvegyülő pompás illatokat. Szemkápráztató színek, buja lilák, szűzies fehérek, nap csókolta sárgák, harsogó zöldek, lángoló vörösek és vászonzacskókba csomagolt provence-i fűszerek, levendulák. Állítólag van olyan árus, akinél 150 féle fűszer kapható. Bazsalikom, szerecsendió, menta, borsból rengeteg, és a jó ég tudja, még melyik micsoda, és mire való. Aki idejön, azt elfogja a vásárlási őrület. Nem lehet ellenállni az apró nizzai olajbogyónak, a cailletier-nek, az olívaolajnak – Nizza az olajtermesztés központja is –, a csokoládéval bevont mandulának, mindegyik attól különleges, hogy nizzai.
És akkor még ott áll hegyekben a provence-i fajansz. Napsárga kis tálak, az aljuk recézett, azon lehet eldörzsölni a fokhagymát, rá az olajbogyó és meglocsoljuk olivával. Sajt mellé kitűnő. Ezenkívül van még régi és használt könyvek piaca, utcasorokat töltenek meg a provence-i színekben mintázott textíliák, kézimunkák, szuvenír- és egyéb boltok. Hétfőnként lehet felkeresni a régiségkereskedők piacának csíkos sátrait. A kézműiparosok éjjel is nyitva tartanak júniustól szeptemberig.
Az erkélyen fehérnemű szárad, akár az olaszoknál. A fajanszcserepekből kibomló virágzuhatag befutja az ablakokat, lecsorog a falon, kiömlik az utcára. Ezekért az érett, túlcsorduló színekért zarándokoltak ide a festők: Renoir, Matisse, Picasso és Chagall, aki legnagyobb gyűjteményével is megajándékozta a várost. A Chagall-múzeum Cimiez-ben, Nizza római kori előkelő villanegyedében tekinthető meg, kár lenne kihagyni.
Az Angyalok öble – felülnézetben
Csodálatos a tengerpart, mégsem árt olykor eltávolodni tőle. Fent, a hegyekben megtaláljuk azt, amit lent hiába keresnénk: a mélységben csillogó tenger és a középkor csendjének páratlan harmóniáját. Nizzából három út – a három „corniche”, magyarul párkány – vezet a hegyeken keresztül Monacóba, majd tovább Olaszországba. Egyik szebb, mint a másik, nehéz választani.
Sztárok, hírességek luxusvillái, pálmafás art deco nyaralók között kanyargunk egyre magasabbra, pazar kilátással a tengerre. A sziklacsúcson kis hegyi faluba érkezünk, amelyet úgy hívnak, hogy Éze.
Igazi sasfészek, egy darabka középkor, a panoráma fantasztikus. Széles vászonban tárul szemünk elé a Côte d’Azur. Fentről óriási kék fátyolkendőnek látjuk az Angyalok öblét. beillő elegáns éttermet, állítólag egy svéd herceg kastélya volt, ahonnét a kilátás még szédületesebb, és eszméletlenül jól főznek. Gasztronómiai csúcs, páratlan látvánnyal körítve. A séf magas, fehér sapkában, fehér köpenyben minden fogás után kijön ellenőrizni, ízlett-e a remekműve. Nem kérdés, remekel, az ízek kifinomult összehangolásával, az étkek színbeli és formai megkomponálásával. Itt is előkerültek a hatalmas tányérok, a falatka kompozíciók, viszont mire végeztünk az összes fogással, jól is laktunk.
A soklépcsős, macskaköves utcákon valaha Nietzsche, a német filozófus járkált, és itt írta meg főműve, az Imígyen szóla Zarathustra harmadik részét.
Irány Monaco
A szerencsejátékosok Mekkája, a gazdagok Paradicsoma, a Grimaldi hercegek nagyhatalmú törpeállama: Principauté de Monaco. Egy nap alatt bejárható és egy perc alatt bárki koldusbotra juthat, vagy meggazdagodhat. Gyalogoljunk fel a hercegi palotához, szép, mint az álom. Nyáron nyitva áll a látogatók előtt, a magánlakosztályok kivételével. Végigjárhatjuk a szalonokat, iszonyú kincsek halmozódtak fel bennük. Benézhetünk a trónterembe, a falakról mindenütt Grimaldi-ősök néznek ránk.
Délben megnézhetjük a fehér egyenruhás testőrség, a „karabinierik” őrségváltását a palota előtt. Ennél is izgalmasabb az Oceanográfiai múzeum, Monaco legfőbb nevezetessége. Ami az óceánokban, tengerekben él, mozog, tenyészik – növények, állatok –, most a szemünk elé tárul. Ez a palotát megépítő I. Albert herceg tengerkutató szenvedélyének és a világhírű francia óceánkutatónak, Cousteau kapitánynak az érdeme, aki a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben igazgatta a múzeumot.
Az est fénypontja a főváros, Monte-Carlo, és a város leghíresebb épülete, a Grand Casino. A világ legfelkapottabb kaszinóját a párizsi opera építésze, Charles Garnier tervezte. Olyan is, mintha operába mennénk. Úgy kell öltözni, a hölgyeknek estélyi ruha, az uraknak szmoking, de legalább sötét öltöny és nyakkendő kötelező.
Egyszerűbb halandók már az előcsarnokban megrogynak, rájuk zuhan a pompa, a ragyogás, az egész ájult előkelőség, ami arra készteti az embert, hogy itt most aztán viselkedjen. Viselkedik is egészen addig, amíg tartózkodását nem szippantja fel a rulett, a trente et quarante, a baccara és ki tudja, miféle hazárdjátékok szenvedélye. Ég a vágytól, hogy bankot robbantson. Innentől kezdve nem érdeklik a művészi díszítmények, festmények.
Legszebb a kaszinó és a tengerpart közötti hatalmas terasz. Onnét már az olasz Riviérát látjuk, a sós tengeri levegő kellemesen hűti a játékszenvedélytől átforrósodott homlokokat. Mielőtt próbára tennénk szerencsénket, vacsorázzunk meg a legendás Hotel de Paris-ban, és ne felejtsük el megsimogatni a hallban álló bronz lovasszobor levegőbe emelkedő mellső lábát. Nyugodtak lehetünk afelől, hogy ezt a lovon ülő XIV. Lajos és a szálloda személyzete sem teszik majd szóvá. Állítólag szerencsét hoz, már szinte tükörfényesre koptatták a nyerni vágyó játékosok.
Mint minden utazás, egyszer ez is véget ér. Hiányozni fog a levendulaillat, a lila házak, azzal a türkiz spalettájukkal, a nagy csobbanások eldugott kis öblökben – ez is nagy előnye a jachtnak –, az evészetek, pezsgőzések és borozgatások, az egész álomhajóút luxusjachton, a csodálatos Azur-országban.
