A távoli szigetországot már az első találkozás alkalmával biztosan a szívünkbe zárjuk. Vajon mi teszi ennyire varázslatossá ezt az ismerős-ismeretlen világot…?
Tavasz! Japánok milliói zarándokolnak évente a nagyvárosok parkjaiba, ahol nem tudnak betelni a látvánnyal. Sokan a munkahelyi szabadságot igazítják a cseresznyevirágzáshoz, csak hogy minden évben részesei lehessenek az illatáradatnak és a szemet gyönyörködtető látványnak. Ebben az időszakban a legjobb felkeresni a világ egyik legpezsgőbb nagyvárosát.
Tokió, az energiacentrum
A pandémia óta újra tömegek érkeznek Japánba, ezt a távol-keleti világot felfedezni vágyó turisták. A legtöbben a fővárost veszik célba elsőként, ezt a New Yorkkal vetekedő életritmusú, kifogyhatatlan energiatartalékkal rendelkező metropoliszt. De ellentétben a Big Apple lármás izzásával, a tokiói nem gyötör, mert nem ütközöl bele, nem támad kikerülhetetlenül, egyszerűen csak mindig a levegőben van, mozgásban tartja a várost, de mégis lélegzethez enged. Ez az örök energia a helybéliek szerint része a Tokió-élménynek, sőt óvják is, nehogy valamikor elfáradjon. Miből táplálkozik ez a nyugodt, de ellenállhatatlan forgatag? Részint a sokmillió lakos állandó nyüzsgéséből, részint a japánok genetikailag kódolt visszafogottságából, távolságtartásából. Tudatos vagy ösztönös, mindenesetre összetartja a várost.
Mielőtt felolvadnánk benne, azért ne feledjük, a nagyváros rohanásának fojtogató érzése itt is elér, időről időre megtámad helybélit, külföldit egyaránt. Ilyenkor az ember csak menekülne. Hallgatni kell az ösztönökre, mert Tokió valóban pörgős város. Érdemes ilyenkor vidékre utazni, mondjuk egy tradicionális fesztiválra, ami egészen mást ad, mint a nagyvárosi élet.
Tökéletes helyszín például a Tokiótól 50 kilométerre délre fekvő tengerparti város, Kamakura. Akkor vált Japán politikai központjává, amikor Minamoto no Joritomo új feudális katonai kormányzatának székhelyéül választotta 1192-ben. A Kamakura-korszak több évszázadig tartott. Először Minamoto sógun, később a Hódzsó klán régenseinek kormányzása alatt. Miután a XIV. században elbukott a Kamakura sógunátus, az Asikaga sógunátus az új központot Kiotóba helyezte, de Kamakura még néhány évtizedre megmaradt Kelet-Japán politikai központjának.
A város legérdekesebb látványossága számtalan buddhista temploma. Közülük mindenképp kiemelkedik a Kōtoku-in, ahol 1252-ben állították fel Amida-Buddha hatalmas bronzszobrát. 1498-ban egy hatalmas cunami elpusztította a templomot és a szobrot körülölelő csarnokot. Buddha azóta szabadon áll, a strandtól körülbelül 860 méterre.
Tokióból ide is vonat visz, tehát szükségtelen az autózás, de erről majd később. A templomhoz felkapaszkodó fáradt turistát hatalmas kondérban gőzölgő miso levessel kínálják. Bizonyítottan a rák megelőzésére szolgáló vitaminbomba, és még finom is. Sajnos az igazi miso ízt, ami ott és általában Japánban mindennapi, egyetlen európai japán étteremben sem kapjuk vissza.
Aztán ott van ugye a Fudzsi, amelyet a japán mondás szerint mindenkinek meg kell másznia egyszer életében, de csak a bolond mássza meg kétszer. A legenda szerint egy névtelen szerzetes mászta meg először, 663-ban. A majdnem tökéletesen szabályos kúp alakú vulkán 1708-ban tört ki legutóbb.
Szabályok és kiskapuk
A japán nyelvben a külföldiekre leggyakrabban használt szó a gaijin (外人). Szó szerint kívülállót jelent, ezért akár sértőnek is tűnhet. Néhány hónap után persze még nem annyira, de vannak külföldiek, akik akár évtizedek óta Japánban élnek, mégis gaijinnak hívják őket. Ennek egyik oka, hogy a japán társadalmi hagyományok sokkal összetettebbek és szigorúbbak, mint az európaiak.
Tehát mi legyen veled, gaijin? Nos, egy igen erősen szabályozott társadalomba kell beilleszkednie annak, aki nem csak látogatóba, hanem például tanulni érkezik az országba. A helyzet nem annyira vészes, egyszerűen csak meg kell érteni, hogyan működnek a dolgok Japánban. Bizonyos szempontból a külföldinek még könnyebb dolga van. Ha egy japán ember szabályt szeg a munkahelyén, az könnyen veszélybe sodorhatja. Ha a külföldi hibázik, de tiszteletet mutat, és javítani, tanulni akar, neki megbocsátanak.
Egy idő után tapasztalni fogjuk, hogy a japánok tartózkodása feloldható, és ha nem beszélhetünk is európai értelemben vett barátságokról, mert a két lépés távolság mindig megmarad, de megbízható barátokra tehetünk szert. Ők hosszú évekkel hazatérésünk után sem felejtenek el. Tudni kell azt is, hogy a döntések Japánban nem születnek meg egyik napról a másikra, de ha megszületnek, akkor sziklaszilárdak.
Sushi és minden más
A japán konyha lenyűgöző. Tokió pedig rendre felülmúlja önmagát is a gasztronómia terén. Az elmúlt években a legtöbb Michelin-csillagot Tokióban osztották ki, ez pedig garancia arra, hogy igazi minőség és kulináris élmények hatalmas választéka várja az éhes vándorokat, és varázsolja el újra és újra az ott élőket. Persze a gasztronómia sokkal többet jelent, mint egyszerűen a dicsérő csillagok gyűjtögetését. Egy helybéli, aprócska sushi-bárban vagy akár egy első osztályú étteremben, a tradicionális japán ételek – az udon, a soba és további sokféle leves- és tésztavariáció – tökéletes minőségben és tökéletes kiszolgálással kerülnek elénk.
A legjobb tanács az ízélményekre vágyóknak, hogy sosem szabad egysíkúan dönteni. Ne válassz egyfajta ételt, hanem sorban próbálj ki annyit, amennyit csak lehetséges! A metrómegállók japán stílusú „kocsmája”, az izakaya, az Európában is ismert futószalagos sushi-bár, a piaci árusok kisasztalos hangulata vagy a méregdrága, tradicionális sushi-étterem nemcsak elsőrangú gasztronómiai élményt nyújt, hanem megmutatja a japán főváros sokszínű életét is.
A japánok nagyon fontosnak tartják a külsőségeket. A zöldségek színpompás változatossága, a felszolgált ételhez tartozó, sokszor még az évszakok színárnyalataihoz is illő étkészlet és a mindig friss alapanyagok elkápráztatják a gyorsbüfékhez szokott külföldit. Persze van ennek bizarr oldala is. Egyes ételeknél, amilyen például az ikizukuri, a szakácsok elképesztő tudással úgy vágják föl az élő halat, hogy az állat idegrendszere gyakorlatilag sértetlen marad, tehát a hal feje még mozog, miközben a húsát már enni lehet...
A japán konyha nemigen törődik a fogások sorrendjével. Általában egyszerre kerül minden az asztalra, és mindenki maga választhat. Nehezen, de azért találni olyasmit is, ami hiányzik. Akár a szupermarketekben, akár bárokban, kávézókban, lenyűgöző mennyiségű variációban.
A teafogyasztás tradíciója mélyen gyökerezik a japán kultúrában. A fellelhető források szerint a tea a 8-9. században jelent meg Japánban, egyrészt az urolakodó osztály társas érintkezésének kellékeként, másrészt a vallási elmélyülést, a metditációt segítő italként a kolostorok, templomok szerzeteseinek mindennapjaiban. A teaceremónia – az eredeti elnevezés, a sadō (茶道) tükörforításában „a tea útja” – a japán zöldtea előkészítésének, elkészítésének és kínálásának szigorúan szabályozott, szertartásos mozdulatokkal kísért művészete. A tradíciók szerint egy teaszertartás általában másfél-két órás, de akár öt-hat órán keresztül zajló esemény.
Szigorúan tökéletes vonatok
Amire nincs szükség, az az autó. Számos országban szinte létezni sem lehet autó nélkül, de Tokió közösségi közlekedése egyszerűen tökéletes. Hónapok utazgatása után is lenyűgöző, hogy a vonatok másodpercre pontosan akkor jönnek, amikor a menetrend írja, és az ajtók hajszálpontosan ott nyílnak, ahol a betonon a felfestett ábrák jelzik. Nincs rossz élmény, a vonatok biztonságosak, és tiszták. Teljesen mindegy, hová utaznál, egészen biztosan találsz legalább egy vonalat, ami odavisz, akár Tokión kívülre is.
Metróvonalak és még további metróvonalak: ha a közlekedési térképekre nézel, megzavarodsz a sűrűségüktől. Hol van az az egyetlen, amelyikre szükséged van? És az állomások. Amelyik nagy, az tényleg az. Lépcsők, nagy távolságok, míg egyik vonaltól a másikig érsz, az időnként valóban akár 10 perces sétát is jelenthet egy állomáson belül. És egy vonalon több vonat is fut, tehát elég könnyű felszállni az egészen más irányba menőre.
Tájékoztatást kérni nehéz. A japánok ugyanis nemigen mondanak nemet. Még akkor sem, ha percek múltán világos lesz számodra, hogy tényleg nem tudnak segíteni. De szeretnének, tehát próbálkoznak. A megoldás kezdetben mindenképp az, hogy az ember készítsen pontos menetrendet. Bár, eltévedni sem mindig rossz, csak legyen rá idő. A közösségi közlekedés tehát minden irányban, sőt napszakban kiváló megoldás. Akár késő este is, ugyanis biztosak lehetünk benne, hogy épségben célba érünk anélkül, hogy bármilyen atrocitás érne bennünket.
Hallottunk egy történetet egy férfiről, aki elaludt a vonaton, és hirtelen ébredve rémülten leugrott a megfelelő megállónál. Aztán kétségbeesetten vette észre, hogy aktatáskája, benne minden irata és pénztárcája bizony ott maradt, a feje fölötti csomagtartón. Az állomásfőnöknek elmondta, hogy melyik vonalon, melyik kocsiban utazott és mikor. Rövidesen hiánytalanul visszakapta táskáját…
Bármikor romba dőlhet
Japán négy tektonikus lemez találkozási pontján fekszik, ez a földkéreg egyik legaktívabb törésvonala. Aprócska földrengésekből évente akár 1500-at észlelnek, azaz naponta akár ötöt. Az itt lakók már annyira hozzászoktak, hogy szinte észre sem veszik. A fukushimai tragédia óta azonban tapinthatóbb lett a félelem, nyilván a japánokban is. Tokióban a lehető legtöbb szóba jöhető helyzetre, megoldásra, segítségre felkészültek. A gyerekeknek az iskolákban is tanítják, mit kell tenni súlyos földrengés esetén. A felkészülést speciális szimulációs szobák segítik, ahol akár a saját bőrünkön is megtapasztalhatjuk, milyen lenne átélni egy pusztító földrengést. A földkéreg mozgása és vulkanikus aktivitása Japán mindennapjainak része.
Japán, ahogy mindig, ma is a legvarázslatosabb országok egyike. Talán tavasszal mutatja meg leginkább rabulejtő szépségét, de bármely évszakban bátran felfedezhető…
