Közép-Olaszország gyöngyszeme: egyike a világ legszebb tájainak.
Toszkána neve dallamos, szinte énekelhető, akár egy operaária Puccinitől. Aki maga is toszkán volt, ahogy Dante is, meg a reneszánsz két óriása, Leonardo Da Vinci és Michelangelo. Művészet fakad itt minden fűszálból, a ciprusok sötétjével összeolvadó olajfák ezüstjéből. A földművelésben gyökerező őserő, puritán szigor és arisztokratikus különcség.
Toszkána a nagy költők, festők, a szentek, a lázadók, a chianti és a jelenbe átmentett középkor hazája. Nevét mégis az egykor ezen a tájon élő etruszkok után kapta, akik miatt a rómaiak a területet Etruria vagy Tuscia néven emlegették.
A reneszánsz szíve
Minden út Firenzébe vezet, mondják a helybeliek, akik legalább annyira büszkék városukra, mint a rómaiak Rómára. Okkal. Firenze nemcsak egy város, hanem az európai kultúra egyik bölcsője. A középkor végén és a reneszánsz idején Firenze egy rendkívül gazdag városállam volt, főként a fejlett kereskedelmének és bankrendszerének köszönhetően. Ez a gazdasági erő tette lehetővé, hogy a város a művészet és az intellektuális élet központjává váljon.
A reneszánsz bölcsőjeként Firenze olyan alakokhoz kötődik, mint Leonardo da Vinci, Michelangelo vagy Botticelli – itt született meg az a szemlélet, amely az embert, a perspektívát és a szépséget újra a világ középpontjába állította. A város így nemcsak műveket adott a világnak, hanem egy új gondolkodásmódot is. Éppen ezért, ha még ha valaki nem is éppen múzeumba járó típus, az Uffizi Képtár mindenképp kihagyhatatlan programelem. Utána más élmény lesz azokon az utcákon sétálni, ahol a reneszánsz nagy alakjai jártak egykor. Átsétálni a Ponte Vecchion, ami nem csupán híd, hanem egy elő városrész, ahol az aranyművesek boltjai a középkori városszerkezet folytonosságát őrzik. Az Oltrarno negyedben kevesebb turistával találkozunk, cserébe több kézműves boltot és műhelyt, és helyi hangulatot találunk.
Pihenésképpen időzzünk a Piazza della Repubblica elegáns forgatagában található Caffè Concerto Paszkowski teraszán, ahol kóstoljuk meg a 30 hónapig érlelt pármai sonkát (Fratelli Pelizziari) és ropogtassunk el néhány bruschettát (fokhagymás, olivaolajos pirítóst), jól csúszik rá a könnyű, száraz chianti. A kávézó a 20. század elején a firenzei értelmiségi élet egyik központja volt, ami írók, költők és művészek találkozóhelyeként „irodalmi kávéházként” vált ismertté, ahol eszmék születtek a gőzölgő ristrettok és a nyomdából frissen érkezett napilapok mellett.
Az illegális migrációval együtt járó bűnözés a legtöbb olasz nagyvárosban, így Firenzében is egyre tolakodóbban van jelen az utazók és a helyiek mindennapjaiban. A helyiek különösen óva intenek a Parco delle Cascine hatalmas történelmi parkjától, és a Santa Maria Novella pályaudvartól, valamint az azt övező utcáktól, amelyek ma már nem csak éjjel, hanem napközben is kiemelten veszélyes területeknek számítanak. Mindennaposak a tolvajlások és rablások, miként a nők – különösen az egyedül utazók – sem érezhetik magukat biztonságban. Ha az érintetlen toszkán világot és életstílust keressük, induljunk inkább a kisebb települések és vidéki agroterületek irányába.
Az érintetlen toszkán varázs
Ha az igazi Toszkánát keressük, érdemes délebbre mennünk, ahol a ciprusokkal szegélyezett dombok csendje, a szőlőültetvények végtelen sora, és a városok falaiba zárt évezredes történelem vár ránk. Elsőként Firenze középkori riválisa, Siena, amelynek vöröstéglás színei lángolnak a napfényben. Okkersárgák, rozsdabarnák. Firenze szürkesége, mértéktartó férfiassága után Siena kiszámíthatatlan. Misztikus, szemkápráztatóan színes, akár egy nő. Tökéletes ellentéte Firenzének. Ott minden az újjászületésről, a reneszánszról szól, Siena a gótika fellegvára, csigavonalban egymásra tekeredő utcáival maga a megkövült, érintetlen középkor. Agyagdombra épült, a terra di siena-agyagból égetett, vörösbarna téglát nevezik „égő siennának”. Tényleg olyan, mintha égne a város, amikor falai felizzanak a lenyugvó nap fényében.
Varázslatos élmény naplementekor kiülni egy kávézó teraszára, a Piazza del Campón, ami a világ egyik legfantasztikusabb tere. Olyan, mint egy hatalmas kagyló, körbevéve középkori házakkal. A szabályos halszálkás mintában rakott pirostéglás burkolatot márványcsíkok tagolják, amelyen zsibongó sokadalom jár. Délutánra egyre többen érkeztek a girbe-gurba, tekergő utcákról, nézni a lemenő naptól lágyabbá váló fényeket, ahogy a teret betöltő fénycsóva átsétál a városháza az aranyba öltöztetett gótikus csipkepárkányáról a Mangia-torony tetejére.
Nyáron, július 2-án (Palio di Provenzano) és augusztus 16-án (Palio dell’Assunta) itt zajlanak a Palio di Siena lovasversenyek. Ősi hagyomány – története a 13. századig nyúlik vissza – a berber paripákat szőrén megülő lovasok versengése, és legalább annyira véresen komoly, mint az olasz foci. Siena folyamatosan benne él a múltjában, makacsul ragaszkodik hagyományaihoz, hisz a város adta Itália védszentjét, Sienai Katalint is. Nem messze van egy bencés kolostor, ahol egy freskón Luca Signorelli ártatlan vándornak ábrázolta az ördögöt. Erről írta egy olasz művészettörténész, hogy az arca éppen olyan, mint az első szembejövőé. Valahogy így él együtt Toszkánában a hitbuzgóság és a kaján kételkedés, miközben a fontos üzenetet fogalmaz meg a mai ember számára is: a létünket fenyegető gonosz nem feltétlenül áraszt kénköves bűzt és a szarvak sem teszik ártó szándékát nyilvánvalóvá.
Siena, de még inkább annak környéke ideális origó, hogy Toszkána ikonikus tájait, dombokra és völgyekbe épült történelmi településeit felfedezzük. Ha itt választunk magunknak szállást, indulhatunk északra, a etruszk erődvárosokat felfedezni, de fordulhatunk dél felé is a Val d’Orcia völgyének Unesco-örökségi lankáit és ékszerdoboz településeit kutatni. Ha jól választunk a szállodánkban is történelmi korból itt maradt falak között pihenhetjük ki a napközbeni élményeket, s közben megérezhetünk valamit abból az igazi dolce vita életfilozófiából, amit az itteniek nap mint nap megélnek.
Ezt a helyet Siena szomszédságában, alig húsz percnyi autóúzásra, észak-keletre találjuk. Már az odavezető út is olyan, mintha egy film jelenetei között haladnánk. A szőlőültetvények rendezett sorai követik a lankák ívét, az olajfaligetek ezüstös lombja meg-megcsillan a napfényben, a frissen aratott búzatábla fölött port kavar a szél. Mindez valami megfoghatatlan nyugalmat hordoz. Békességet, amit az utakat szegélyező ciprusok, mint évszázadok óta őrt álló katonák fegyelmezett sora vigyáz. A modern világ zaja elhalkul, a rádiót önkéntelenül is kikapcsoljuk és már a térkép is egyre kevésbé vonzza a tekintetet a telefon kijelzőjén. Az ember észrevétlenül lassabban kezd lélegezni.
Aztán egyszer csak feltűnik előttünk a birtok. Az ötcsillagos Borgo Scopeto Wine & Country Relais valójában egy középkorból itt maradt aprócska falu, amelyet az idő mintha elfelejtett volna magával vinni. Kőfalak, tornyok, árnyékos udvarok, kápolna, virágokkal díszített teraszok és az a fajta időtlen elegancia, amelyet nem lehet megtervezni egy építészeti koncepcióban. Ez az a szépség, amely csak évszázadok alatt születik meg.
A Borgo Scopeto olyan luxus resort, ami nem csak az összes nélkülözhetetlen felsőkategóriás szolgáltatással és felszereltséggel rendelkezik a tökéletes feltöltődéshez, személyre szabott kényelemhez, de rendelkezik valami különleges varázzsal, amely kiszakít a városi zajból. Hogy belefeledkezhessünk a naplementébe anélkül, hogy közben az óránkat néznénk, vagy akörül forognának a gondolataink, hogy mi minden mást kellene tennünk. A Borgo Scopeto Relais titkát egy önálló cikkben igyekszünk megfejteni, amiből az is kiderül, hogyan fér össze egy kifinomult luxus szállodai koncepció az egyszerűséggel, letisztultsággal és természetközeliséggel.
Erődvárosok a dombokon
Sienától északra találjuk a „széptornyosnak” becézett San Gimignanót. Mint egy kis középkori New-York, vagy inkább egy kubista festmény, tizennégy négyszögletes toronnyal. Ennyi maradt a középkor több mint hetven toronyházából, miután a Mediciek, Firenze urai elrendelték a lebontásukat. Vajon miről mesélhetnének a hallgatás komor tornyai? Véres viszályokról, a nagy családok ádáz torzsalkodásairól a hatalomért. Eredetileg várnak épülhetett, a belső marakodás szabdalta különálló tornyokra. Nevét annak a modenai püspöknek köszönheti, aki Attila hunjainak dúlásától védte meg a csatározásba már belefáradt toronylakókat.
Innen már nincs messze Volterra, az etruszk város. Toszkána városai közül a legkeményebb, a legkísértetiesebb. Szélfútta domb tetejéről uralja az agyagos márgaföldek kietlen vidékét. Középkori erődváros, etruszk mintára hegykúpra települt. Legfőbb nevezetessége az Etruszk Múzeum, benne több száz halotti urna, a környéken kiásott sírokból. Ennyi maradt az ókor legrejtélyesebb népe után. Tárgyaikat ugyanis fából készítették, és elporlasztotta őket az idő.
Valaki mégis magával vitt a sírjába egy különös, hosszú bronzfigurát. Ombra della Sera. Már a neve is milyes sejtelmes: „az est árnyéka”. Talán rituális szertartás eszköze lehetett? Amikor megtalálták az 1800-as években, azt hitték piszkavas. Annak is használták. Később rájöttek, hogy az etruszk művészet egyik legértékesebb alkotása. Felbecsülhetetlen értékű ritkaság. Volterra nemcsak az etruszkok, hanem az alabástrom városa is. Tele van apró műhelyekkel, ahol feldolgozzák, formába csiszolják a környező bányák kincsét. Ebből élnek. Amit a mesterek kiadnak a kezükből, azt a boltosok árusítják. Szobrokat, hangulatlámpákat, hamutálakat, vázákat, kancsókat.
Nem csak az etruszk civilizáció használati tárgyai, hanem a nyelv is szinte észrevétlenül tűnt el a történelem kezdetén. Pedig a Krisztus előtti évezredben az itt virágzó etruszk civilizáció nemcsak megelőzte Rómát, hanem mélyen formálta is annak arculatát. A legutóbbi kutatások szerint az etruszkok a Mediterráneumban létrejött, önálló kulturális szigetet alkotó népcsoport volt, amit erős mediterrán – főként görög és kis-ázsiai – hatások értek. Városaik laza szövetségben éltek, vallásuk, szertartásaik és politikai jelképeik pedig később a római világba is beépültek. Nyelvük azonban teljesen egyedi. Sem a latinnal, sem a göröggel nem áll rokonságban. Az etruszk lényegében magányos jelenség, akárcsak a magyar nyelv Közép-Európában.
Toszkána római városai mindig a völgyekben bújtak meg, csak az etruszkok és a középkori városok fészkeltek magaslatokon. Errefelé minden dombtetőre jut egy, az ősi múltjára büszke, icurka-picurka város. Artiminio egykor az etruszkok városa volt, mára párszáz lakosú falucskára zsugorodott. Romantikus kis hegyi fészek, kiváltképp nyáron, amikor teljes erővel világítanak a szentjánosbogarak, és a hajnalokon versenyt rendeznek az énekesmadarak. Montefioralle, San Gimignanóval ellentétben, nem szétvált, hanem összesimult. Messziről egyetlen kastélynak látszik, annyira összetömörültek macskaköves sikátorok két oldalán kőfalként meredező házai, templomai.
Monteriggioni egy kis ékkő. Méretre csöpp falu, mégis miniatűr városnak számít, két piazzájával, román stílusú templomával, 14 tornyával. Dante, Toszkána szülötte, Isteni színjátékában hozzájuk hasonlította a Pokol kilencedik körének óriását. Az élet errefelé nyugodt, falusiasan meghitt. Nincsenek szupermarketek, csak kisboltok, kiskocsmák, házias vendéglők, ahol isteni a kenyeres zöldségleves, olívaolajjal, illatos füvekkel ízesítve. Nincs az a híres étterem, ahol különbül főznének, mint a toszkán dombvidék rusztikus, családias vendéglőiben. Érdemes végigkóstolni a toszkán konyha fogásait, mert minden városnak megvan a helyi specialitása.
Álmomban már láttalak
A Sienától délre fekvő völgy, a Val d’Orcia már első pillantásra ismerősnek tűnik, mintha már láttuk volna valahol egy festményen, egy régi fényképen. Az érzésünk nem véletlen a dombok lágy hullámzása, az utat szegélyező ciprusok fegyelmezett rendje együtt formálják a toszkán vidék leginkább ismert arcát.
Ahogy Pienza felé tartunk kanyargós útról rálátni az út melletti tájra, a horizont szinte végtelennek tűnik. A lassú tempóban autózva belefeledkezünk az ismerős, mégis megunhatatlanul gyönyörű látványba, míg végül egy út melletti étterem teraszán egy pohár gyöngyöző proseccóval a kezünkben végkép belefeledkezünk a hullámzó búzamezők ringatózásába. A Val d’Orcia varázsa ezekben a pillanatokban rejlik, mert az ezeréves toszkán történet nem csak középkori kőfalaiban, a dombtetők ékszerdoboz városainak kanyargó utcáiban, de ebben a máig földművelésből élő vidéken él tovább. Itt nem érezzük úgy, hogy keresni kellene az élményeket. Elég csak nyitott szemmel és szívvel jelen lenni ebben a lenyűgöző tájban ahhoz, hogy átéljük azt, amiért ide vágytunk.
A pihenő és kifogástalan ebéd után induljunk tovább Montalcino felé, ahol a varázslatos butikszálloda és étterem, az Il Giglio teraszán várjuk a naplementét, miközben borunkat kortyolgatva elmerengünk a föld, a napfény és az ember kétkezi munkájának mélyvörös esszenciáján. Montalcino ezeréves falai között töltött éjszaka egészen biztosan utazásunk egyik különleges emléke marad.
Toszkán ínyencségek
Toszkána az élő történelem, az európai kultúra, sőt a nyugati civilizáció egyik örök hatású forrása. Az ittenieket azonban a máig ható elődök súlyos árnyéka sem gátolja meg abban, hogy a mindennapokban megtalálják az élet könnyedségét adó örömteli pillanatokat. Toszkána az életigenlés esszenciája: a szépség, az egyszerűség és az élvezetek harmóniája, ahol minden pillanat arra emlékeztet, hogy élni csak mélyen, érzékien, szenvedéllyel érdemes élni. És mindez ott van benne az asztalra kerülő fogások ízében és a hozzá kínált vörösbor minden cseppjében.
A toszkán konyha lényege nem a komplexitás, hanem a letisztultság és az alapanyag-központúság: kenyér, olívaolaj, hüvelyesek, szezonális zöldségek és minőségi húsok alkotják azt a világot, amely egyszerre egyszerű és rendkívül karakteres. Hívhatjuk háziasnak is – egyszerű, tömény és erősen fűszerezett, mint a bruschetta, vagy a kenyérrel sűrűre főzött leves többféle változata. A babevőknek is titulált toszkánok asztaláról sosem hiányozhat a fagiolioni (zöldbab), főként hidegen fogyasztják, az elmaradhatatlan olívaolajjal. Fagioli a fehérbab, ennek számtalan változatát kínálják, salátának, levesnek, köretnek.
Luccában ne hagyjuk ki a törökbúzalevest, Arezzoban a nyúlragut, metélt tésztával, Firenzében reneszánsz hangulatba ringat a bistecca alla di fiorentina: olívaolajban pácolt, erősen fokhagymás vastag bélszínszelet, faszénen sütve. Siena a desszertjéről híres: panfortéje mézes, diós sütemény, olyasféle, mint nálunk a püspökkenyér, ezt ették régen a zarándokok.
Az articsóka ma már a nyugati gasztronómia egyik népszerű összetevője, de a toszkánok már évszázadok óta használják ezt a rostokban és antioxidánsokban gazdag zöldséget: olajban párolva könnyű, ízletes egytálétel, de sültekhez is kínálják az errefelé ismeretlen főzelékek helyett. Itt a csirkének is más íze van. Talán attól olyan mennyei, hogy beleadnak mindent: gombát, paradicsomot, mogyoróhagymát, herbát, még sonkát is, vékony csíkokra szeletelve. A toszkán konyha emellett kifejezetten gazdag a halételekben. A halpörkölttől kezdve a tintahalból és tengeri rákból készült fogásokig, leginkább paradicsommal, vöröshagymával, jó sok fokhagymával. És hozzá az elmaradhatatlan Chianti vagy Brunello. Nem lehet betelni vele.
Márvány és tenger
Toszkána fantasztikus földrajzi fekvése, meglepő hangulat- és színváltozása akkor tárul fel teljes gazdagságában, ha elkezdünk leereszkedni a hegyekből a tengerhez. Útközben tegyünk egy kitérőt, nézzünk be Vincibe és Certaldóba. Nincs bennük semmi különös, mégse sajnáljunk egy tiszteletkört a Vinciben született Leonardo Da Vincitől és Certaldo világhírű fiától, Boccacciótól, akit ez a táj ihletett a Dekameron pajzán históriáinak megírására.
Carrara kedves és üde város, a márvány fővárosa. Neve az ősi etruszk „kar” szóból származik, ez követ jelent. Már a rómaiak is innét bányászták a legjobb minőségű márványt szobraikhoz, palotáikhoz. Michelangelo napokat töltött a kőbányában. Maga választotta ki a legtökéletesebb kőtömböt, amelyből aztán kifaragta a lehető legtökéletesebb remekművet. Carrarában minden fehér. Márványfehéren ragyognak a hegyek, a városon átcsörgedező hegyi patak is hófehér. Vizében hűtik vágószerszámaikat a part menti műhelyekben dolgozó mesterek. Erről a világszerte ismert fejtésvidékről ma is évente félmillió tonna márványt szállítanak a világ minden tájára. Csak ma már nem kalapáccsal, faékkel fejtik a követ, hanem vágják, több száz méter hosszú, sodronyos szalagfűrésszel.
Leereszkedni egy fehéren fénylő bányába, látni a kivágott tömbök gigantikus kockáit olyan katartikus élmény, mint belefeledkezni a firenzei Dávid szobor lélegzetállító tökélyébe. De ahhoz, hogy e tökélyt a hideg márványból életre keltse, egy Michelangelo kellett. Mindkettő – a márvány és a művésze – Toszkána szülötte.
Viareggio a toszkán Riviéra, Versilia gyöngyszeme, a karneváljáról és fesztiváljairól is nevezetes város. Homokos part, szikrázóan kék tenger, zöldellő parkok, sétányok, háttérben az Apuáni Alpok fenséges csúcsai. Fürdés után földöntúli boldogság kiülni a színes kerámiacserepekkel burkolt Gran Caffé Margherita teraszára, ahol egykor rendszeres vendég volt Puccini, aki rendre itt vacsorázott barátaival. Ha eddig még nem sikerült rátalálnunk, akkor Viareggioban biztosan megérthetjük az olaszok dolce vita világát: art nouveau hangulatú sétánya, Forte dei Marmi luxusbutikjai és diszkrét villái, valamint Pietrasanta művészeti galériái mind ugyanannak a könnyed, laza mediterrán világnak a részei. A tudatosan lassabban, élvezetesebben és érzékibben megélt pillanatoknak a mindennapokban.
Toszkána valóban maga a csoda. Városai nem üres műemlékek, hanem mind maga a túlélő történelem, a föld, ahová lépünk, még őrzi a nagyok lábnyomát. Puccini nevét csilingelik a harangok, Michelangelo ihlető árnyéka vetül a kőfejtők hófehér márványkockáira. Sienában beszélik legszebben Dante és Petrarca nyelvét. Itt ostorozta a pápaságot a fanatikus prédikátor, Savonarola, akit aztán máglyán égettek meg. Itt írta le a csillagász Galileo Galilei, hogy nem a Nap kering a föld körül, hanem fordítva. Tőle származik a szállóigévé lett mondás: „És mégis mozog a Föld!”
